balsamischer Abend am vorletzten Sommertag des Jahres
unten, die türkische Nachbarn unterreden sich auf ihrer Loggia,
ganz unten ist ein kleines, durch Lämpchens erleuchtetes Haus,
es konnte irgendwoher aus der hundert Jahr'Einsamkeit dableiben,
immer andere Gesellschaft, und langsam wie
Verlaine es dans le Chanson d'automne geschrieben hat. Nie
trinke ich weder den Lärm des Hintergrundes noch die Hinterstrahlung des Universums,
nur dieses Fließblatt vor mir
und die flagrant'Abwesenheit zwischen <die verlassene Vergangenheit und die Zukunft>
erinnern mich daran, dass ich gerade das Flattern Flügels eines Papillons gehört habe,
und so ist es ganz.
*
balzsamos az este az év utolsó előtti nyári napján,
odalenn a török szomszédok beszélgetnek az erkélyükön,
legalul egy lámpásokkal kivilágított viskó,
valahonnan a száz év magányból maradhatott itt,
mindig más társaság, és lassan mint ahogy
Verlaine az Őszi sanzonban megírta. Soha
nem iszom a háttérzajt sem az univerzum háttérsugárzását.
Csak ez az itatóspapír itt előttem és az elhagyott múlt és jövő közötti
heves jelennemlét emlékeztet arra, hogy épp
egy pillangó szárnyának a rebbenését hallottam,
és ez így teljes.
